Hazánkban sajnos nincs túlságosan nagy hagyománya az adakozásnak, noha ez a tendencia – elsősorban a közösségi oldalaknak köszönhetően – javulni látszik.
Természetesen szó sincs arról, hogy a magyar emberek kevésbé lennének szociálisan érzékenyek, mint mondjuk egy angolszász ország lakosai, az okok évtizedes berögződésekre vezethetőek vissza, nálunk ugyanis sokkal inkább jellemző – és volt mindig is – hogy az állam visszaosztott adó formájában támogatja azokat a szervezeteket – legyen az sportegyesület, színház, vagy egyház – amelyeket más országokban az emberek közvetlenül fizetnek meg, a saját, egyéni preferenciájának megfelelően. Azaz, aki rajongója egy város futballcsapatának például, az támogató tag lesz, aki színházrajongó, az – drága – bérletet vesz, felajánlja az adója egy részét és így tovább. Mivel nálunk erre sok esetben nem igazán van szükség, így a rendszeres támogatás, adakozás nem része a mindennapjainknak.
Azonban nem véletlenül tartja a mondás, miszerint adni jobb, mint kapni. Nem csupán annak nagy segítség az adományunk, támogatásunk, akit megtisztelünk vele, hanem számunkra is egy felemelő érzés, hogy egy jó ügyet támogathattunk. Ugyanis még így is rengeteg olyan kezdeményezés van, amelyek jó célt szolgálnak, ám nem kapnak túl nagy nyilvánosságot, viszont nagyon nagy szükségük lenne magánemberek adományaira. A cél pedig ilyenkor nem az, hogy feltétlenül erőn felül teljesítsünk, hanem hogy az anyagi helyzetünkhöz mérten egy olyan összeggel – vagy tárgyi adománnyal, esetleg munkával, azaz a saját időnkkel – támogassunk egy számunkra kedves célért dolgozó szervezetet, amely nem okoz gondot a családi költségvetésben. Legyen szó állatmenhelyről, kulturális társulatról, beteg gyerekről vagy hajléktalanokat segítő civil szerveződésről, igazándiból mindegy. Amelyik számunkra a legszimpatikusabb, azt támogassuk, annyival, amennyit a kasszánk elbír. Mert adni nem csak jó dolog, de nagyon fontos is, hisz sok ilyen szerveződés nem is tudna fennmaradni a magánemberek segítsége nélkül.