Ahogy a mondás is tartja, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Erre akkor döbbenünk rá igazán, amikor a csemeténk felnőtt korba lép, elballag a középiskolából, és megkezdi egyetemi, főiskolai tanulmányait.
Noha a fővárosiak némiképp szerencsésebb helyzetben vannak, azért a legtöbb esetben rögtön előjön a lakhatás problémája és kérdésköre. Hisz általában az oktatási intézmény egy teljesen más városban van – nem ritkán az ország túlsó felén -, így aztán a bejárás nem nagyon lehet opció. Jó megoldás lehet a kollégium, amely nem csak azért csábító alternatíva, mert olcsó, hanem azért is, mert itt tapasztalja meg az ember igazán, hogy milyen is közösségben létezni, arról nem is beszélve, hogy életre szóló barátságokkal és élményekkel leszünk gazdagabbak kollégistaként. Ám a férőhelyek száma limitált, bekerülni igencsak embert próbáló feladat, többnyire nem is jön össze. Ekkor pedig két út áll előttünk. Vagy albérletbe megy a gyerek, vagy veszünk neki egy lakást.
Ez a kérdés pedig korántsem egyszerű. Amennyiben biztosan tudnánk, hogy az életét – de legalábbis a következő 10-20 évét – abban a városban fogja tölteni, akkor persze jó ötlet is lehet a vásárlás. Ugyanis nagyjából 15-20 év alatt fizetjük ki bérleti díjként egy átlagos lakás árát – ez persze függ az állapottól és az elhelyezkedéstől -, így ilyen távlatokban gondolkodva a legbölcsebb, ha veszünk, és inkább mi adjuk ki az egyik szobát egy albérlőnek. Ám mi van akkor, ha időközben kiderül, hogy az a szak nem is megfelelő, vagy ha megfelelő is, 3 év után lediplomázik a gyerek és kimegy külföldre például. Ilyenkor ott marad egy – legtöbbször – hitellel terhelt lakás egy távoli városban, amelynek a kiadása és fenntartása is problémás. Ezért aztán nagyon alaposan meg kell fontolni, hogy mivel járunk jobban, ehhez pedig elsősorban az kell, hogy nagyobb távlatokban meglegyenek a tervek, amikhez aztán a gyerekünk tartja is magát.