A legtöbb tápanyag-információs forrás, amely a fehér és a barna rizst vizsgálja, a barna rizst találja táplálóbbnak. Több rostot, vitamint és ásványi anyagot, például vasat, magnéziumot és rezet tartalmaz.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a fehér és a barna rizs közötti rostkülönbség mindössze egy gramm (és a vitaminok és ásványi anyagok egyéb különbségei is elhanyagolhatóak), és ezeket a tápanyagokat gyorsan pótolják és ellátják a párosított egyéb élelmiszerekkel. Ezen túlmenően ezen vitaminok és ásványi anyagok egy része könnyebben emészthető a fehér rizsben, mivel kevesebb rostot tartalmaz, ami gátolja a felszívódását a szervezetben. Tehát, bár tagadhatatlan, hogy a barna rizs (és általában a teljes kiőrlésű gabonák) számos egészségi előnnyel jár, beleértve például a koleszterinszint csökkentését és a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát, ez nem jelenti azt, hogy a fehér rizsnek nincs tápértéke vagy káros. Az egyik fő oka annak, hogy az emberek a fehér rizst választották a barna rizs helyett, az íze. Egyszerűen jobb az íze, ami azt jelenti, hogy kevésbé valószínű, hogy hosszú távon abbahagyjuk az evését, mint a barna rizs esetében. A fehér rizs is eltérően teljesít az ételekben, jellemzően sokkal többet szív magába és kiemeli az étel ízét.
Egy másik funkció a textúrára vonatkozik. A rizsben kétféle keményítő található, amilóz és amilopektin. Az amilóz egy hosszú, egyenes molekula, amely főzés közben nem kocsonyásodik el, ami azt jelenti, hogy a magasabb amilóz arányú rizs teljesen elkülönül és bolyhos lesz (gondoljunk a hosszú szemű rizsfajtákra, mint a basmati és a jázmin rizs). Az amilopektin egy erősen elágazó molekula, ami azt jelenti, hogy több vége van, amelyek összetapadnak, tehát ragadós rizst képez. Mivel a barna rizsben több amilóz van, nem ez a legjobb fajta azokhoz az ételekhez, amelyek bizonyos rizsfajták ragacsosságát használják ki, például sushi, gimbap, rizspuding stb.